Képzeld el a nagyszüleid kis faluját, ahol mindenki ismer mindenkit. Kész? Most képzeld el a falut és az egyes lakóit úgy, hogy a pap alkoholista; a korosodó rendőr homoszexuális és fiatal fiukkal múlatja az időt; a hentes tanulatlan, agresszív és veri a feleségét; a szerelő afrikai bevándorló, aki marihuánát szív és a feleség szeretője; az orvos ateista és szexista; a falu egyetlen fiatalja egy antiszociális hipster, aki nők híján a pornóban már a T betűnél tart; a falu milliomosa olyan, de olyan gazdag, hogy ő sem tudja mennyire, de mégsem boldog mert van, amit pénzért nem lehet megvenni.

   Most képzeld el, hogy ebben a faluban a féltő apák nem engedik gyerekeiket a pap közelébe, mert az biztos pedofil, a fiatalok nem költöznek nagyvárosba mert ott rögtön elkapnák az AIDS-et és ha beüt a baj, azért biztos a románok, a kelet-európaiak és összességében a bevándorlók a hibásak. 

   A Kálvária egy primitív, szélsőséges, sztereotipikus film lenne, ha nem John Michael McDonagh írta és rendezte volna. Így viszont egy pofátlanul intelligens alkotást kapunk, ami önmagából és karaktereiből gúnyt űzve űz gúnyt belőlünk nézőkből. Ez a film méltó, de váratlan folytatása a McDonagh fivérek életművének, akik már olyan filmeket tudhatnak a magukénak, mint az Erőszakik In Bruges (ezt a magyar címet sosem bocsátjuk meg), a Hét pszichopata és a Si-cu  (ezt sem) vagy A Guardista. 

   Egy Isten háta mögötti ír faluban James atyát a gyóntató fülkében halálosan megfenyegetik, és egy hetet kap, hogy életében mindent helyre tegyen. A gyilkos indítéka a bosszú az egyház ellen, mert gyermekkorában egy pap rendszeresen megerőszakolta, de ő a bűnösök helyett egy "jó pap" megölését választja, mert annak nagyobb a visszhangja. A film nem egy krimi és nem a leendő gyilkos felkutatására fókuszál. James atya inkább azzal tölti utolsó napjait, hogy meglátogatja nyájának különböző, azonban egytől-egyig vétkes tagját. 

   Ahogy a pap szembesül saját és mások bűnös múltjával, úgy válik a film hangvétele egyre inkább kétkedővé.  Kálváriája során a hét főbűn teljes lajstromát felfedezhetjük a falu lakóiban (a harag, a bujaság, a kevélység, az irigység, a jóra való restség stb.), de a film mégsem módosul példabeszéddé, narratív igehirdetéssé. E kis közösség kohéziós ereje maga a cinikus ateizmus és az e köré felépített hiteltelen szerepek, amik nem egyszer kikacsintanak ránk a filmvászonról.  

   Ez a hét nap a pap hitbe vetett hitét teszi próbára és kérdőjelezi meg az egyház és a papság jelenkori szerepét. A közönnyel viselt értékvesztés és önmegkérdőjelezés keresztje napról napra súlyosabb teher a vállán, ahogy a nyája sokszor szinte következetes agnoszticizmusa elhatalmasodik rajta. McDonagh prédikálás helyett humanizmussal, racionális gondolatokkal vértezi fel James atya karakterét, melynek kételyeit, vívódásait a csipkézett, viharvert ír tájakkal és pásztázó, végtelen nagytotálokkal szimbolizál. A film emellett mentes mindennemű képi giccstől és artisztikusságtól. 

   Nézőként ritka és furcsa egy egyházi személlyel való azonosulás, de James atya hétnapos halálba menetelése alatt inkább az esendő embert, az apát, az értő és érző embert látjuk, mintsem a hithű papot. Értékrendszere egyetemes, hozzánk nézőkhöz hasonló kételyekkel és bűnökkel.

   A film első felében még buzgón kutatjuk a jeleket, amik nyomra vezetnek minket, hogy ki lesz a leendő gyilkos, de egy idő után ez a kérdés már érdektelen. Fontosabbá válik a bűn és bűnhődés egyensúlyát vesztett viszonya és magának a gonoszságnak a kortárs és időn átívelő létjogosultsága. Ezekre a kérdésekre a film nem ad vitathatatlan választ, de a nagy bátorság abban rejlik, hogy fel meri tenni őket. A többi a nézőn múlik.