A Kutyafog után mindenféle érzelmekkel vegyülten ültem le megnézni Yorgos Lanthimos legutóbbi filmjét, A Homárt. Nagyon vártam, kíváncsi voltam, izgultam, de egy kicsit féltem is – ez utóbbit teljesen fölöslegesen tettem. Lanthimos Görögországból kiszorult produkciója ugyanis az utóbbi idők egyik legjobb komédiája, drámája, horrorja, romantikus filmje, sci-fije… Az öt országból verbuválódott koprodukció kicsit finomabb és befogadhatóbb, de ugyanúgy magában hordozza a Kutyafogból is jól ismert abszurd, naturalista és deviáns elemeket.

A film főhőse, David (Colin Farrel), egy olyan társadalomban él, ahol egyedülállónak lenni gyakorlatilag bűn, de minden esetre egyáltalán nem elfogadott, ezért felesége halála után egy szállodába költöztetik, ahol a többi hasonló sorsú szinglivel együtt görcsösen keresi élete párját. Érzelmektől mentes arckifejezéssel barátkoznak, flörtölnek majd „esnek szerelembe”, nem számít az sem, hogy a választott párral egy kicsit sem illenek össze. A lényeg, hogy megadott időn belül sikerüljön a misszió, különben nincs más hátra: egy saját maguk által választott állattá változtatják az egyedül maradt szerencsétleneket.

Davidnek egy idő után elege lesz és menekülőre fogja, abban a reményben, hogy a szállodán kívüli, erdei közösségben egy jobb, elfogadhatóbb életet élhet. Hamar ráeszmél, hogy kint sem jobb a helyzet, viszont rátalál az igaz szerelemre.

Lanthimos varázslatos abszurditással ábrázol néhányat korunk aktuális problémáiból, emiatt is sikerül úgy belesüppedni a filmbe, hogy egyáltalán nem találjuk furának a helyzetektől abszolút idegen hangszín-mentes párbeszédeket, semleges arckifejezéseket vagy egy-egy halott állatot. A bravúros színészi gárda szintén magával ránt a helyzetkomikumokba és stilizált, naturalista játékuk ellenére könnyen kaphatjuk magunkat azon, hogy az egyik percben könnyes szemmel nevetünk, a másikban meg kérdőn meredünk a képernyőre.