Hetedik Művészet

Egyre távolabb (Away from Her, 2006)

Mit érnek az emlékek, ha már nincs aki emlékezzen rájuk?

2015. november 26. - Gushnak

    A napokban néztem meg Sarah Polley, színésznőből lett rendező (Volt egy tánc, Apáim története) első rendezését, és már a film felénél tudtam, hogy ez az alkotás bizony felkerül a listámra. Olyannyira mély benyomást tett rám, hogy úgy döntöttem az első posztomat ennek szentelem. Bár a történet két idősíkra való osztását indokolatlannak tartom és nem érzem, hogy a két sík egyensúlyban és egymásra tekintettel lenne, ettől függetlenül egy következetes, hitvallásához kezdetektől a végéig hű rendezést kapunk, ahol érezni, hogy a rendező, színészi múltjából kifolyólag, különös hangsúlyt fektetett a színészi játékra és a karakterépítésre.

away_from_her_06.jpg   A film legnagyobb hányada belső helyszíneken játszódik majdnem csak közeli képekből építkezve, megteremtve ezzel egy szinte már kényelmetlen intimitást.  A szereplők kintről, a tágas terekről mindinkább bentre szorulnak (menekülnek) az egyre szűkebb, de biztonságot jelentő szobákba. A filmben a "kint" a múlt metaforájává válik. 

   Ha semmink sem marad, az emlékeinket akkor sem vehetik el tőlünk. De mi van akkor, ha mindenünk megvan: negyven év boldog házasság, szerető férj, meleg otthon, csak éppen nem emlékszünk rá? Fiona egyre erősödő memóriazavarokkal küzd, mígnem Alzheimer kórt diagnosztizálnak nála és férje, Grant tiltakozása ellenére idősek otthonába költözik. Az új lakók egy hónapig nem fogadhatnak látogatókat, hogy ezzel elősegítsék a beilleszkedésüket. Négy évtizednyi együtt töltött idő után a pár kénytelen harminc napra elszakadni egymástól. De a harminc nap örökkévalósággá válik, ugyanis ezalatt Fiona teljesen elfelejti férjét és az addigi életét. 

   A film folyamatos zavarba ejtő és arcátlanul őszinte kérdések sorából áll.  A történet a hasonló drámáknál nem megszokott módon, feszített tempóban jut el az említett problémáig és a film tizedik percében már Fiona zavarodott, üres tekintettel próbál emlékezni a már annyiszor megtett hazaútra. 

film.jpg

   A rendezőnő életszerű pontossággal eleveníti meg azt a bensőséges, meghitt viszonyt, amikor egy szerelmespár kimondatlan szavak százával kommunikál. Érezzük, hogy az eltöltött évtizedek alatt minden, ami körülveszi őket, többletjelentéssel bír. De csak érezzük, anélkül hogy mi, kívülállók értenénk őket és ez így van rendjén. Mígnem minden megváltozik és a sokatmondó hallgatások üres csenddé aszalódnak, ahogy Fiona emlékei megfakulnak. Mi marad számunkra a másikból, ha számára mi, és az együtt töltött idő már nem létezünk? Mit érnek az emlékek, ha már nincs aki emlékezzen rájuk? Elveszíthetünk-e olyasvalakit, aki nem emlékszik arra, hogy valaha is összetartoztunk? 

   Hiába volna már ez a veszteség is elviselhetetlen egy férj számára, az igazi kihívás a letelt harminc nap után ott kezdődik, amikor negyven évnyi története főhősét, a feleségét egy másik férfi szerető karjaiban látja viszont. Grant az évtizedes emlékek súlya alatt megrogyik, ahogy ráébred, hogy mindaz már csak teher, ha csupán egymaga cipeli őket. A film legkíméletlenebb pontja kétségkívül Grant felismerése, hogy negyven év után a boldogság számára a Múlt, míg Fiona számára a múlt hiányában a Jövő, amiben ő, a férje, már nem szerepel...

A bejegyzés trackback címe:

https://he7edik.blog.hu/api/trackback/id/tr848116912

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.