A Kacsaszezon című filmet nagyjából 10 éve láttam először, még a gimiben. Nem sokra emlékeztem belőle, de annyi megmaradt, hogy imádtam. A napokban újranéztem, remélve, hogy az imádat megint eluralkodik rajtam. Sikerült.

Fernando Eimbcke első nagyjátékfilmje már az első képsorokkal beszippant. A nyugodt, lakótelepi képek sűrű váltakozása megalapozza a hangulatot, és felvezeti, mire számíthatunk a következő másfél órában. A lakótelepi miliőbe szép lassan beleszivárgunk, egészen egy lakás belsejéig, és megismerkedünk a két kamasz fiúval, Mokoval és Falmával, akik éppen a gondosan megtervezett vasárnapi semmittevést kezdik meg, némi kóla, chips és videójáték társaságában. Ez az idill azonban csak pár percig tart. Máris beüt egy áramszünet, beállít Rita, a szomszédlány, a chips sem tart örökké, és a pizzafutárral is meggyűlik a fiúk baja.

A négy főhős élete erre a vasárnapra összefonódik. Együtt próbálják megválaszolni a saját maguk és a többiek által feltett „élet nagy kérdéseit” a négy fal között, gyakorlatilag mindenféle külső inger nélkül. Egyedül a néha visszatérő áram viszi előre az eseményeket, de ezenkívül nem történik semmi. Ez elsőre ijesztően hangzik, de a csodálatosan megkomponált képek és a bravúros színészi játék folyamatosan fenntartja az érdeklődést, kíváncsiak leszünk a négy ember életére. Az egészhez hozzájárulnak az erős párbeszédek, amelyeken keresztül megismerjük a karaktereket, bepillanthatunk életük egy-egy meghatározó momentumába is. Ilyen például a harmincas, lecsúszott értelmiségi pizzafutár monológja, amelyet flashbackszerű képek kísérnek. Ezek a kis részletek egyáltalán nem izgalmasak, hanem kedves, hétköznapi, abszurd életesemények.  Pont emiatt tudunk azonosulni velük, percről percre jönnek szembe azok a pillanatok, amiket akár tegnap, pár éve, vagy valamikor kamaszkorunkban átéltünk mi is. Jókat mosolygunk Rita és Moko csókjelentén, vagy a lány füves sütije által felturbózott jeleneteken.

Önmagukat kereső kis hőseink végül a film címét is adó, kacsákat ábrázoló festményben keresnek némi lelki nyugalmat; a kép mindegyiküknek mást és mást nyújt - a legtöbbet Ulises, a pizzafutár kapja tőle, aki a béke szigetét véli felfedezni benne, melyet aztán, úgy dönt, el is indul megteremteni magának.

A Kacsaszezon nem akar másnak látszani, mint amit ténylegesen látunk 90 percen át: egyetlen nap egy mexikói lakótelepen, négy esetlen ember felnőtté válásának kezdetén. Mindez fekete-fehérben.