Mainstream filmes közegben számomra David Fincher az abszolút favorit és próbálok minden olyan filmet megnézni, amihez valamilyen úton-módon köze volt, vagy hatással volt munkásságára. Így bukkantam rá erre a francia mesterműre, melynek ugyanaz a zseni volt az operatőre, mint a Hetedik című Fincher klasszikusnak (és nem mellesleg a Pánikszobának is). De ha ez nem volna elegendő indok ahhoz, hogy ezt a filmet kötelező látni, akkor hadd említsem meg, hogy ez Jean-Pierre Jeunet első filmje (Elveszett gyerekek városa, Amelie csodálatos élete). 

    Valamikor és valahol a meg nem nevezett, félt és elkerülni vágyott jövőben áll egy fogadó a város szélén, melynek egyetlen kapcsolata a még megmaradt civilizációval, a postás. A járművek, a technika, a díszletek és az öltözékek arra engednek következtetni, hogy egy, a hidegháborút követő végzetes atomháború sújtotta világban vagyunk. A fogadót állandó lakók népesítik be, mintegy hierarchikus minitársadalom, ahol az összes jól ismert archetípus fellelhető. A rendező disztopikus klisékből építi fel a film világát, ahol nincs napfény és tiszta levegő. A legnagyobb érték a víz és az élelem. A pénz fabatkát sem ér és a nemzetközi valuta a búza, a lencse és a kukorica. A lázadó ellen társadalom hol máshol, mint a csatornákban él Verne regényekből kölcsönzött békaszerű búvárruhákban.

   A lakók a fogadó különböző szintjein élnek a pincétől a padlásszobáig és rendszerint csak a folyosókon vagy a földszinten található hentesüzletben, a Delicatessen-ben találkoznak. De ebben a hentesüzletben csak ritkán van portéka, ugyanis a hentes, aki egyben a fogadó tulajdonosa is, csakis akkor tudja a vevőket kiszolgálni, ha az egyetlen üres szobába új lakó képében friss hús érkezik, így a helyi lapban ott virít az állandó állásajánlat, miszerint városszéli fogadóba házmester kerestetik.

   Delicatessen az "egylencsés" filmek pozitív példája: A képeket egytől-egyig nagylátószögű objektívvel vették fel torz képekbe komponálva egy torz világot, eltorzult karakterekkel. A jelenetek ritmusa és azok szereplői másodpercre pontosan időzített, sokszor klasszikus értelemben vett táncot lejtenek a kamerával, melynek minden mozdulata szigorúan komponált. Ettől a film egyes jelenetei mintegy montázs hatását keltik, amire a vágás csak ráerősít.

   A film zeneiségét a fent említett montázsszerű diegetikus hangok adják s a hangot kibocsátó (vagy azt befogadó) testek ritmikus váltakozása, valamint annak a történet szerves részéve válása oly módon, hogy sokszor a hang és a diegetikus tér viszonya csak utólagosan válik egyértelművé. Egyik ilyen jelenet, amikor a lakók különböző tevékenységeinek ritmusa hasonul a tulaj "szexuális ritmusához" így felváltva látunk csellózó fiatal lányt, szőnyeget palló asszonyt, biciklit pumpáló férfit, kattogó metronómot, falat festő házmestert, horgoló nagymamát és persze magát az aktust szimbolizáló nyikorgó ágyrugókat. Ez a párperces jelenet mintegy dalbetét jelenik meg a filmben, amelynek fináléja maga az orgazmus.

   Az egyes szereplők mikrotörténeteit a szobák közötti szellőző vezeték köti össze és a tulaj lányának az újonnan beköltözött házmesterrel folytatott románcában összpontosul, így a történet magát a fizikai teret használja fel, hogy előrébb, pontosabban feljebb jusson, s nem meglepő módon a film a fináléja magán a tetőn játszódik.  

  A lakók mindennapjai csupán apró gag-ek, melyek sem előrébb sem hátrébb nem viszik az eseményeket, de kihagyhatatlan és nélkülözhetetlen színfoltjai ennek a morbid love story-nak. Az új házmester érkezése mindig a túlélést jelentette a fogadó számára a napokig, hetekig tartó éhezés után, mígnem történetünk főhőse olyannyira a lakók szívébe lopja magát, hogy inkább a koplalást (vagy a nagymama elfogyasztását) választják, mintsem az önmagukért való mások feláldozását. A film sajátságos humorának mondanivalója az (éhen)halni és élni hagyni.